10. (Mitől) Boldogok az ünnepek?!

Engedtessék meg még egy ilyen nagy időtartamú szüneteket tartó bloggernek is, hogy húsvét hétfőjét követő éjszakán az ünnepekről szóljon pár szót.

A minap összefutottam egy ismerősömmel az egyik multi hypermarketben, ahol őszinte felháborodással panaszolta, hogy pusztán csak a húsvéti dekoráció maga több, mint tízezer forint, és hogy akkor még az ajándékok, a menüsor, a vendégeskedések... sorolta vég nélkül.

S hogy már évekkel ezelőtt kiadta a férjének, hogy minden nagy ünnepet valahol külföldön szeretne megünnepelni, mert itthon belerokkan.

Én akkor még agyilag leragadtam a több, mint tízezres dekorációnál. 12 évi házasságunk alatt adódott egy nagy csokor mű-aranyeső (arra az esetre, ha még/már nem nyílni éppen a valódi, idén szerencsénk volt, a mi kertünkben legalábbis most sárgállik legszebben). Néhány tavaszi virág, barka, aztán festett műanyag tojások, bejárati ajtó és asztali dísz. S persze minden évben elkészül néhány iparművészeti remekmű-számba menő kézi festésű saját tákolmány is, s mondanom sem kell, ezek a legszebbek, legértékesebbek. Gondolkodtam, hogy ebben a műfajban, ahol a valódi és természetesre törekszünk, de egyébként egész csini giccsmentes mű-változatok is kaphatók, vajon mit lehetett ennyi pénzért venni. Többször is elhangzott szájából a hangulat szó.

- Miért? Nálatok csak attól boldogok az ünnepek, ha intenzív húsvéti dekoráció vesz körül? - kérdeztem hirtelen.

Ő rám meredt.

- Miért? Nálatok boldogok az ünnepek?

(Mármint hogy "úgy egyáltalán", ezt szemlátomást beleértette.)

Elbizonytalanított: most karácsonykor H1N1-gyanúval fetrengtem az ágyban... tavaly odakozmált kissé a tejszínes gesztenyekrémleves. De egyébként igen. Nálunk boldogok az ünnepek.

Felsóhajtott, a bevásárló-kocsira mutatott, ismét panaszkodni kezdett: anyósékról, vendégségről, hogy a gyereknek évről-évre több ajándék kell húsvétra, mert elvárja... s hogy még nem tudja, hol kap magára valami olyasmi nyuszis jelmezt, mint ami Bridget Jones-on volt. Itt elnevettem magam kissé szégyenlősen. Már Renée Zellweger is igen-igen idétlenül mutatott abban a kis szexis playboy-nyuszi kosztümben, de ismerősömet el sem tudtam volna képzelni... hacsak abban a vonatkozásban nem, hogy a húsvéti sonkát imigyen tálalja fel: neccharisnyában.

Leültünk egy kávéra a végén, és a karácsonyról, húsvétról, ünnepekről beszélgettünk. Érdekes volt a párbeszédünk, mivel én minden negatív beszólásra tudtam, vagy legalábbis igyekeztem egy pozitívat mondani:

- Én már magától a bevásárlástól kiborulok... anyagilag is és idegileg is - legyintett lemondóan.

- Mi nem veszünk drága ajándékokat egymásnak, és igyekszem december közepére már a húst is mélyhűtőben tudni. Tej-kenyér és az utolsó minimumok akár bármelyik kisközértben is beszerezhetők, nagy bevásárlóközpontokba már én sem mennék szívesen közvetlenül az ünnep előtt.

- Aztán az a sütés-főzés, trakta, hogy utána mindenki rosszul legyen.

- Buta magyar szokás, nálunk csak egy szimpla sütemény jelzi az ünnepet és a töltöttkáposzta, amit soha máskor nem csinálok például, kizárólag húsvétkor és karácsonykor, ezáltal felértékelődik. Ha tiramisut csinálok, azt mindig előző nap, ha gesztenyepürét vagy fagylaltkelyhet, azt pillanatok alatt össze lehet dobni. Semmi trakta, semmi vendégeskedés, csak a legszűkebb család, és lazán, lezserben.

Folyt tovább a diskurzus, engem legbelül egyre jobban az foglalkoztatott, hogy vajon miért boldogok az ünnepek?! Őt pedig az, hogy "miért, boldogok az ünnepek?" Érdekes volt, ahogy egy vessző ekkora jelentésbeli különbséget tud okozni.

Végül rájöttem a megfejtésre: azért boldogok az ünnepek, mert boldognak akarjuk tudni, látni. Aki csak a kötelességet, a kényszert, a nyűgöt, az eltúlzott csicsát, a vendégek előtti licitálást és mindenkin túltenni akarást látja, aki rákölti ingét-gatyáját, hogy a gyerek elégedett legyen a méregdrága húsvéti és karácsonyi ajándékokkal, aki tíz fogásos svédasztalt akar otthonra varázsolni a két kicsi kezével, aki Bridget Jonest akar játszani otthon apának... akii újra és újra erején felül akar (vagy kényszerül) teljesíteni, annak nem boldog.

De aki boldognak akarja tudni, aki pihenni és szeretni akar, játszani a gyerekkel, 9-ig ágyban hancúrozni vele és párnacsatát vívni, hogy aztán az illatos finom sonka, kolbász, tojás, torma kényeztesse el ízlelőbimbóit... vagy épp karácsonykor meghatódva nézzék és szaglásszák a hatalmas, gyönyörű fenyőfát, azoknak boldog. Tíz éves vacak (minimál-)dekorációval is, 3 szál aranyesőággal is. Mert az ünnepek attól boldogok, hogy ott legbelül elhatározzuk, hogy azok lesznek. Hogy nem a kötelességre és a nyűgre fókuszálunk, hanem már alig várjuk a lustálkodást, a sonkát, a locsolkodást, a tavaszt, vagy karácsonykor a bejglit és az Ave mariát. Attól boldogok az ünnepek, hogy szeretet, őszinte gyermeki öröm és ünnepi készülődés van a szívünkben, nem pedig attól, hogy kiürítjük a pénztárcánkat (ami persze már sokszor alapból üres), és megpróbálunk mi lenni a legtökéletesebbek. Minek? Úgysem sikerül. Elég, ha jól érezzük magunkat és élvezzük mindazt, ami megadatott, ami boldogság-forrás, csak éppen sokan észre sem veszik! Mint az a nagymama, aki az unokái kedvéért minden tavasszal beöltözik nyúlanyónak! Szeretetből és játékból, vidámságból, hogy hallja a lurkók kacagását.

Boldog ünnepeket kívánok... utólag is és előre is, és legyen MINDIG boldog az ünnepetek, higgyétek el, csak rajtunk múlik, milyen lesz! :-)

9. Gyönyör a köbön (+18!)

A szerelem és a boldogság rengeteg apró pici részből áll össze egy nagy egésszé, de ne felejtsük el, hogy az egyik legfontosabb mozgatórugója mégiscsak a szex... pontosítok: a jó szex! Szerencsések azok, akik már az első alkalommal épp a kulcslyukba illő kulcsot kapják elő a sötétben. Ez azért a legtöbb embernél némi tapogatózást és néhány próbálkozást kíván, míg a megfelelő kulcsra rálelnek. Szerintem ezzel sincs semmi baj, mert a szex tipikusan az a sportág, amit fejleszteni lehet, és gyakorlással akár olimpiai csúcsokat (is!) lehet vele döntögetni. Még az sem baj, ha rávezetőset, "tantónéniset" vagy "tantóbácsisat" kell játszani, vagy ha legvégső esetben beszélni kell arról, hogy mi nem jó, vagy mit szeretnénk másként. (Szokták mondani, hogy aki keveset Activityzik, és nem tudja jól elmutogatni, az legalább körülírásban nyerjen!) Problémát csak ott látok, ha valami nagyon nem klappol, és a konstruktív megoldási kísérlet-sorozat helyett egyszerűen a szőnyeg alá söpörjük a problémákat.
35 szerelmes regény szerzőjeként engem, mint a szerelmi irodalom felkent papnőjét (ki mellesleg 2 éven át bejártam az egyetemre pszichológiát hallgatni), elég sok ember használ gyóntatójaként és szerelmi tanácsadójaként, olykor bizony a legintimebb titkaiba is beavatva.

Az, hogy 59 éves ismerősöm egy magasabb véralkoholszint mellett egyszer elárulta, hogy neki még soha életében nem volt orgazmusa, de nem baj, mert az anyukája úgyis azt mondta (kb. 40 éve) a nászéjszakája előtt, hogy tisztességes asszony nem is élvezi a szexet, ami csak arra van kitalálva, hogy a férfiember lelje örömét a feleségében. A feleség öröme pedig mi is lehetne más, mint hogy sikerül boldoggá tennie a férjét. Erről a témáról külön esszét írhatnék, de nem teszem. Inkább lezárom azzal, hogy ez "akkoriban" volt. Még az 50-es évek végén, jóval a szexuális forradalom előtt, amikor még volt olyan lány, aki úgy ment férjhez szüzen, hogy azt sem tudta, hogyan és mitől lesz állapotos egy asszony. S aki ennél mégis többet tudott (mert mondjuk volt egy pár évvel idősebb nővére vagy asszony barátnője), a korra jellemző szemérem miatt még ő is csak arra készülhetett fel legfeljebb, hogy bizony nagyon fog fájni, amikor a férje bikaként felökleli.
Jééézusom... milyen hülyén hangzik mindez ma, amikor 2009-et írunk! :-)
Az viszont egyáltalán nem vicces, amikor egy 34 éves bombázó közel 10 évi házasság (és két gyerek) után azt sem tudja, mi az az orgazmus. Próbáltam megtudni, mi a baj, de igazából annyi sebből vérzik az egész, hogy szegény lány szerint teljesen reménytelen. Szerinte ugyanis rendellenes az, hogy 1,5-2 percnyi heves nyálcserénél és olykor fájdalmas mellbimbó-harapdálásnál hosszabb, lassabb, gyengédebb és tartalmasabb előjátékra vágyna. Mert hogy a férje szerint ez pontosan így működik. A következő 1,5-2 perc már maga az aktus, s mire a meccs két fordulója közti szünet véget ér, apa már boldogan és elégedetten nyúl a söre után. (Hogyne lenne elégedett: két góllal vezet a csapata, 2 perc alatt lenyomott egy cowboy-rodeós menetet, kezében a bepárásodott, hideg sör, talán összejön még egy gól a második félidőben is, és ha az asszony nem alszik el, s ő sem lesz túl álmos, esetleg döngetnek még egyet. Mert az élet szép! Aha! Neki!)
Az ellenpólust Böbe képviselhetné, mint másik véglet. Egy egészen más álláspontot képviselő, 30-as évei elején lévő szingli, aki kategórikusan kijelentette, hogy ő bizony soha nem megy férjhez, éppen a fenti okok miatt. Nála ugyanis minden egyes szerelmi együttlétnek sikongatósnak, "tapétaszaggatósnak" kell lennie. Két fokozat van: a 10 pontos, és ha valamelyikük vagy mindketten rossz passzban vannak, akkor esetleg a 9 pontos!
Nem álltam neki bizonygatni, hogy azért a 10-es skálán van még másik 8 érték is. S legyűrtem abbéli kiváncsiságomat, hogy hogyan érik el, hogy mindegyik 9-es és 10-es legyen.
Mert noha szerelmünk hajnalán, amikor mi ketten "ringbe szálltunk" egymással, nálunk egyetlen hosszú éjszakán 8 menet volt az abszolút rekord (amit - mondanom sem kell - soha nem gondolta volna magamról). Az azóta eltelt idő közben megtanultuk a mennyiséget minőséggé konvertálni, a tökéletességig fejlesztve azt, de azért nem minden célbadobásunk telitalálat. Nem akartam azzal froclizni, hogy "tapétaszaggatós" helyett nálunk az is előfordult, amikor a tapéta szinte magától vált le. De bizony arra is volt precedens, amikor felvállaltam, hogy ma én voltam valahogy rosszul hangolva vagy "kikapcsolva", s bármennyire is kívántam és szerettem volna, egyszerűen nem működtek a dolgok nálam úgy, ahogy szoktak. És persze voltak munkahelyváltások és vizsgaidőszakok, amikor életem pár(á)ja mondott csütörtököt... pedig már szombat volt! :-)
Büszke vagyok arra, hogy soha nem kényszerültem olyasmire, hogy meg kelljen játszani azt, hogy hű, de milyen jó! Ha nem volt jó, én kértem elnézést: "nem tudom mi van velem, de ez most nem jött össze, bocsi". És persze amióta boldog szülők lettünk, a rövid ideig tartó abszolút rekord "napi 8" helyett jó ha "havi 8" összejön. Viszont minőségi kivitelben, szinte hibapont nélkül, max 7:1 arányban. Ami 11 évi házasság után szerintem egész jó eredmény. De nem véletlenül alakult így, tettünk érte. Sokat! Akartam, hogy jó legyen a kapcsolatunk ágyikóban is, hogy őszinték lehessünk, még akkor is, ha erről esetleg ciki beszélni. Persze ám ehhez kell még valami, de nagyon: az, hogy a partnered is akarja, hogy jó legyen neked. Hogy odafigyeljen rád s legyen szexuálisan (is?) intelligens. Úgy értem, legyél annyira fontos neki, hogy igenis erőfeszítéseket tegyen annak érdekében, hogy számodra az együttlét igazi örömet és gyönyört nyújtson.

Szerintem egy párkapcsolat (s majd maga a házasság) akkor és attól tökéletes, ha teljesen önmagadat mered adni, s szép lassan sorra levetkőzöd a gátlásaidat. Ha tudod, hogy az a másik akkor is szeret, ha nem vagy tökéletes. Mindig elborzadva hallgatom azokat az embereket (érdekes mód, sokuk például híres színésznő vagy más celeb), akik nem mutatkoznak a férjük előtt smink nélkül, nehogy az kiábránduljon belőlük. Akik hajnali 5-kor kiosonnak még a nyári szabadságuk alatt is, mert már világosodik, tehát gyorsan fogat mosnak, megfésülködnek, frizura belőve, jöhet a smink. S amikor végre már egy esti fogadáson vagy operabálon való megjelenésre is alkalmas külsővel rendelkeznek (na jó, kevésbé harsány színekkel, ún. "natúr-sminkben"), akkor gyorsan visszabújnak az ágyba, majd ha már felkelt a párjuk, pár perccel később nagyokat nyújtózkodva "ál-felébrednek". Én nem mondom, hogy szénaboglya fejjel, büdös szájjal, párnagyűrötten, ráncosan, csipás szemmel egetverően vonzó egy nő (pláne 40 fölöttt), de a szeretet valahol itt kezdődik... ahogy Charlie is énekelte: "Az aki szép, az reggel is szép, még ha össze is gyűrte az ágy..."

Mert a szépség ugye belülről fakad. A szerelem is. Az orgazmust pedig meg lehet játszani, egy bizonyos mértékig, de semmiképpen sem 100 %-osan. Mert amikor "tapétaszaggató", vagy pláne "magától válik le a tapéta", annyira jó... hát az bizony NEM szimulálható. Csak megélhető! Olykor könnyes szemmel. Majd lebegve. Összesimulva. S boldogan suttogva: "annyira boldog vagyok veled... nagyon szeretlek!" S ezt a "szeretlek"-et egészen másként ejti ki az ember, mint egyéb körülmények közt. Ezt pedig tényleg nem lehet megjátszani, csak átélni.
Úgy gondolom, hogy ha két ember igazán szereti egymást, akkor érdemes erőfeszítéseket tenni azért, hogy ez bekövetkezzék, mert a sok kicsi puzzle-darabka legjobb kötőanyaga az együtt átélt gyönyörök éjszakái. Ami egy kézszorításból, egy mosolyból, cinkos összenézésből vagy huncut kacsintásból visszaköszön.
Mert érintések, simogatások és ölelések nélkül nincs boldogság, csak két elégedett, egymást boldognak kikiáltott frusztrált, kielégületlen ember, aki sosem merné bevallani magának, mennyire szánalmas, hogy olykor-olykor, amikor már nem bírja elviselni a gyötrő feszültséget, esetleg önkezével vet véget kielégületlenségének. S mindezt miért? Mert kényelmesebb a szőnyeg alá söpörni a kellemetlenségeket, mint beszélni róla, s lassan, türelemmel és szeretettel megoldani az esetleges problémákat.
Komolyan kérdem: vajon mennyire nevezhető boldognak egy ilyen kapcsolat?! Hová vezet két ember útja, ha egyszer csak elválnak az ágytól, és külön keresik a gyönyört?!
Erről írok legközelebb! :-)

8. A barátságról

Az első kérdés, ami szinte mindenkiben újra és újra visszatérően felmerül: létezhet-e egyáltalán barátság férfi és nő között?!

Természetesen létezik, csak éppen nem úgy, ahogy azt legtöbben képzelik. Mindnyájan hallottunk már olyan heves tiltakozást szerelmes ismerősünk szájából, hogy "Jaj, ugyan... mi csak barátok vagyunk!" Kevés kivételtől eltekintve megkérdezhetném tőlük, hogy "Ugyan már, kit akarsz becsapni, Virágbogár... engem, vagy magadat?" Olyan ugyanis, hogy "csak barátok", nem létezik! Minden barátság valahol öncélú, és minden barátságban legalább az egyik fél titokban szerelmes a másikba, jóllehet, ezt a tényt sokan egy fél életen át elhallgatják és sikeresen rejtegetik. Nézd meg azokat, akik fennen hirdetik, hogy "mi csak barátok vagyunk", hogy milyen mérhetetlenül féltékennyé tud válni egyik pillanatról a másikra, amint kiderül, hogy a "csak barátjának" valami kis szerelem van láthatáron. Látszólag rábeszéli, de valójában olykor nem is tudatosan, de mindent elkövet annak érdekében, hogy ez a dolog ne jöjjön össze. Márpedig a barátság sohasem önző... csakis szerelem tud ekkora féltékenységet szülni! ;-)

Kire mondjuk azt, hogy "csak barátok" vagyunk. Akit valamilyen oknál fogva nem vállalunk fel a világ előtt. S minél hangosabban harsogja valaki a világ fülébe ezt a "csak barátságot", annál nagyobb erőfeszítésbe kerül számára eltitkolni valódi érzéseit (pro vagy kontra!). Sok esetben nem is szeretné eldönteni, hogy mit akar a másiktól. Rengeteg olyan fialabb vagy idősebb lány van, aki nem akar semmit egy adott fiútól, de mivel neki momentán nincs partnere, így egyszerűen kihasználja a másik érzelmeit, és a gyakran emlegetett barátság glóriája alatt egyfajta partner-pótlékként, helyettesként tekintve az illetőt, önmaga előtt akarja bizonygatni, hogy valakinek még ő is kell, van, aki szívesen tölt vele időt, megy vele moziba, színházba, buliba stb.

Milyen "barátságok" vannak még? Házaspárok összejárnak, egyik pár hölgytagja beleszeret a barátnő férjébe, vagy fordítva. Szorgalmazzák a közös barátságot, nyaralást, ahol lehet együtt játszani, bekenni naptejjel a másikat, táncolni stb. Néha sistereg a levegő egyetlen pillantásuktól. Nem mondhatnám, hogy a hosszú és boldog házasság titka az övék, inkább a tűzzel játszó, egyre többet álmodozó és sóvárgó, bizonytalanságtól és rémálmoktól (vagy épp tiltott vágyálmoktól) gyötrődő jövő körvonalazódik.

Van egy másik fajta barátság, ez a mai kor egyik trendi irányzata, rendkívül izgalmas játék: az internetes barátság. Amikor megismerkedsz a neten valakivel, aki szintén magányos, egyedül van, társaságra, szerelemre vágyik. Itt néha egész szenvedélyes virtuális szeretkezéseket bonyolítanak le az internetes barátok vagy szerelmesek. Előnyét abban látom, hogy előítéletektől mentesen pusztán az alapján ítéled meg a másikat, ami belőle jön... olykor betekintés nyerhető énje legérzékenyebb, legtisztább mélységeibe is (ámbár - tegyük hozzá menten - legalább ennyire sok a szélhámos is). Egy buktató lehet: ha a virtuális barátságból tényleg egyre erősebb virtuális szerelem lesz, mind erősebb késztetéssel a személyes találkozásra... amely sok esetben felér egy hatalmas nagy vödör jégkockával a nyakadba! Mert az általad idealizált (eddig csak fényképen látott) lelki társadról kiderül, hogy valójában épp az a típus, akit a valós életben balra nagy ívben kerülsz ki, sokszor padlógázzal! Nagyon ciki, mit lehet ilyenkor csinálni?
Ha álmaid asszonyáról kiderül, hogy alsó hangon 130 kg, vagy akkora orra van, hogy a fagylaltos egy ezresért nem adná tele a tölcsérét... vagy 3 szál "ritka szép" pókháló hajából két hatalmas elefánt fül kandikál ki, netán otthon felejtette a melleit, vagy olyan szőrös a lába, mint egy jetinek, mit csinálsz?
Ha álmaid délceg hercege magas talpú cipőben jelenik meg, hogy kihúzva magát legalább a 160 centis testmagasságot elérje, és van "valami" a mosolyában (az például, ha több szeme van, mint foga), ha olyan kancsal, hogy ha sír, a hátán folyik a könnye, ha izzad a tenyere, idiótán vigyorog rád, és úgy bűzlik a lehelete, hogy a görény zokogva könyörög a receptért... mondd, mit csinálsz?

Na, itt kezdődik a barátság: a másik elfogadásánál. Ha még csak meg sem közelíti azt az általam felállított minimum-elvárást, s én mégis szóba állok vele, mégis folytatom a barátságot a valós életben is. Ha megengedem, hogy mindazt a rengeteg, csodálatos érzés és emberi tulajdonság, amit benne az interneten felfedezni véltem, megcsillanthassa előttem, akkor igazi mély barátság is kialakulhat.

A végére hagytam a számomra legfontosabbat: azt mondtam az elején, hogy természetesen van férfi és nő között barátság, csak éppen nem úgy, ahogyan azt a legtöbben képzelik. Mert - s itt nem csak a saját tapasztalatomra és véleményemre építettem az állításomat - úgy gondolom, hogy igazi nagy barátság csak a szerelmesek között lehet... belevéve ebbe a körbe a sok-sok éve boldog házasságban élőket is. Ha egy tartós párkapcsolat vagy egy házasság jól működik, akkor egyszerűen óhatatlanul bekövetkezik az a változás, hogy a barátnőid helyett egyre inkább a legjobb barátod a társad lesz. Vele osztod meg életed minden nagy horderejű vagy éppen apró-cseprő bosszankodását, sérelmét, örömét, sikereidet, a téged ért elismerést, és minden együtt átélhető élményt. Komoly problémát látok abban a házasságban, ahol a feleség az édesanyjával vagy a barátnőjével megy nyaralni, a férj pedig a barátaival, bátyjával, szüleivel. Minden emlék, minden élmény, amit együtt éltek meg, benneteket millió, láthatatlan apró szállal varr össze, széttéphetetlenül. Ha viszont valaki nem akarja elrontani a nyaralását azzal, hogy a házastársát viszi magával... ítélkezés nélkül... biztos, hogy baj van abban a kapcsolatban. Nem a havi egy sörözésről vagy csajos "ötyé"-ről van szó, hanem két hetet egymás nélkül. (Felmerül a kérdés: miért? Már nem bírsz elviselni?)

Azt írtam korábban, hogy ahol adott a fizikai vonzalom, a tisztelet és a barátság... ott bizony szerelem van a láthatáron, s ha hajlandóak adni is, nem csak kapni-kapni-kapni... akkor az odaadásból és önzetlenségből bizony egy csodálatos, boldog párkapcsolat alakulhat ki.

De hogy mi teheti még szebbé két ember gyengéd szerelmi kapcsolatát, arról legközelebb írok! ;-)

7. Szerelem és/vagy tisztelet

és/vagy

Egyike azoknak a témáknak, amelyekkel képes vagyok pár másodperc alatt heves érzelmeket kiváltani baráti társaságokban. Elég, ha meginterjúvolom a jelenlévőket, hogy szerintük a szerelem vagy a tisztelet fontosabb alappillére a stabil és boldog párkapcsolatnak, házasságnak.Persze borítékolhatod a választ, hogy a friss házasok zöme a szerelemre fog voksolni, míg a régi házasok a tiszteletre. (Csak a pontosság kedvéért: még egyetlen egy esetben sem fordult elő fordított arány.)

Minden kapcsolat legromantikusabb szakasza az az izzó szenvedély, amikor nem tudsz a másik szerelmével betelni. Amikor legszívesebben ki sem másznál az ágyból, és a szeretkezéseitek közt nagy beszélgetések és nagy hallgatások (na és persze nagy szundikálások) után máris simogatnád, cirógatnád, először csak gyengéden, majd ahogy felébred újra a vágy, indul az egész előlről. Csodálatos időszaka ez minden ember életének, ez az, amikor nap mint nap szembesítjük magunkat azzal, hogy milyen boldogok vagyunk, s milyen szerencsések, hogy megtaláltuk a vágyott és keresett párunkat.
De mi a helyzet, ha a partnerünket nem tiszteljük? Hamar felállítható a diagnózis: a férfi a nőt (főként, ha kirívóan szép és csinos) csak dísztárgyként kezeli, mutogatja, büszke rá, besorolja valahová az arany Rolex és a BMW 5-ös közé. Ha kevésbé szuper a külseje, inkább csak helyes, kedves, szeretnivaló, akkor tisztelet nélkül hamarosan a "szexuális kielégítő parancsnokság" egyetlen közkatonájának érezheti magát a leányzó. Ha pedig a férfi hajlik a házasságra, akkor nyilvánvaló, hogy a guminő szerep mellett ingyen cseléd, mosónő, szakácsnő, takarítónő státuszt is őrá osztaná, és a nem tisztelt feleség házicseléd szerepköre mellett még a reprodukciós vágy kielégítése a cél: trónörököst kell szülnie az ő csodálatos férjének.

Hogy néz ki mindez fordítva, ha a nő nem tiszteli a férfit?!
Vagy csak a pénzforrást látja benne, sok menő butikruhát és trendi cipőt, táskát, a drága kozmetikai rezsit megszponzoráló balekot. Vagy ha a vőlegénynek való nem elég gazdag és menő, akkor a fenti szituáció ismétlődik meg fordított szereposztásban: a sokat kereső, magas beosztású vagy sikeres nőci egy kényelmes hátteret keres. Nincs sem kedve, sem ideje az új pasikra, azoknál különben sem lehet folyton a túlórázásra hivatkozni, ráadásul nem hozzák el a tisztítóból a ruhát, nem figyelnek oda a bejárónőre stb. S ha a párját nem tisztelő nő úgy dönt, hogy gyereket akar, akkor a tenyészcsődörnek kutya kötelessége a világ legszebb, legtökéletesebb gyerekét nemzeni, és legjobb lesz, ha már eleve úgy készül, hogy ő fog elmenni gyesre, hiszen az asszony karrierje nem bír ki 1-2 hónapos távollétnél többet.

Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy bár a fenti példák meglehetősen szélsőségesek voltak (a hatásosabb szemléltetés kedvéért szándékosan), tisztelet nélkül igazi boldogságról és harmóniáról nem beszélhetünk. Az elnyomott fél tűr, tűr, a domináns uralkodik, olykor akarva-akaratlan lenézi a másikat.

Viszon igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy nincs szörnyűbb a "csak" tiszteletre épülő párkapcsolatoknál, házasságoknál. Amikor egy együtt élő (házas)pár kapcsolatában annyi szenvedély sincs, mint egy tányér spenótban. A finomkodás, udvariaskodás, látszat-harmónia, semmi botrányos pajzánkodás, semmi kilengés, nincsenek harsány együtt röhögések, strandon egymás vízbehajigálása, pukizóverseny a bableves estéjén, gyerekes csínytevések és kamaszos szerelmi rajongások. Kapcsolatuk hűvös és távolságtartó, szinte már arisztokratikus, vagyis végtelenül unalmas, monoton. Mindketten finomkodva, udvariasan beszélnek egymással, miközben olyan hidegek és kimértek, mint fél kiló kovászosuborka.

Töröljük a "vagy"-ot és állapítsuk meg, hogy a szerelem és a tisztelet egyaránt nagyon fontos. A képlet nagyon egyszerű: találjunk vagy egy tucat olyan (külső-belső) tulajdonságot a másikban, ami miatt felnézek rá, amiért tisztelem, de ha rám néz huncutul, ha rám mosolyog, ha megérinti a testemet, képes legyen lángra lobbantani a testemet, és szenvedélyes vágyakozást érezzek iránta. Sok év után is!

Azért a szerelem és a tisztelet mellett van még egy fontos komponens a SZERETET nevű koktélhoz, ez pedig a barátság. Ennek jelentőségéről legközelebb írnék.

6. Nagyon fontos hétköznapi apróságok

Szerelem, szeretet, figyelmesség, minőségi idő együtt

Fölényeskedés nélküli, őszinte szánalmat éreztem az iránt a(z egyébként folyamatosan) hencegő nőismerősöm iránt, aki gátlástalanul, két kézzel szórja a férje millión felüli havi jövedelmének igen szép hányadát. Megad magának mindent, s mindenből a legjobbat, a cipő 50 ezernél kezdődik, a jobb ruhák 100 ezernél. S csaknem minden dicsekvés utolsó mondata az, hogy "Látjátok... hát ennyire szeret ő engem!" S itt a szánalmam oka és forrása. Hisz az a 3-400 ezer forint, amit az adott széphölgy magára költhet, a megvásárolt szerelmének az ára.
Együtt töltött minőségi idő szinte a zéró felé tendál. Vagy a családi ebédekre, vacsorákra, ballagásokra, esküvőkre, temetésekre járnak együtt, vagy protokolláris üzleti tárgyalásokra, ebédekre, fogadásokra, olyan "baráti" partikra, amik mögött mindig üzleti érdek húzódik meg.
Nem megleckéztetés, csupán a lényegre utaló indirekt célozgatás volt részemről, amikor megkérdeztem, hogy mennyit szoktak naponta vagy hetente kettesben beszélgetéssel tölteni, mennyit nevetgélnek együtt. Kiderült, hogy még a kérdést sem értette! Miért beszélgetnének kettesben, amikor mindketten mennyire elfoglaltak, és a férje folyton fáradt, épp csak néhanapján egy kis szexre futja az erejéből, egyébiránt csak aludni jár haza, illetve amikor otthon van, akkor vagy dolgozik a dolgozószobában, vagy alszik.
Kérdeztem, szokták-e egymásnak legalább néha ágyba vinni a kávét vagy a reggelit. Mire a drága hölgy felcsattant, hogy ő nem cseléd, és természetesen efféle szolgálatot a férjétől sem várna el (persze nem is várhatna, mert ez megint azok közé tartozik, ami fel sem merülhet).
Nem adtam fel, kerestem kettejük kapcsolatában a titkos jeleket. De minden lepattant: nincs közös fürdés, nincs hátmasszírozás, talpmasszázs, nyári napozás utáni napokban viszkető hát gyengéd vakargatása (mert hogy ez "olyan undorító"(???))

Csodálkozva fordult felém: - Miért, ti talán olyan sokat szoktatok ágyban beszélgetni?!
Elmeséltem neki, hogy mi a férjemmel mi mindent szoktunk ágyban (sőt, ágyon kívül is) együtt csinálni... mármint úgy értem, a szerelmeskedésen kívül! ;-)
Elmeséltem, milyen jó dolog, ha ő kitereget a mosógépből, amíg én elmosogatok vagy felrakom az ebédet. Cserében én lapátolom el a havat, ha otthon vagyok, ő pedig dolgozik. Amikor főzünk, ő megtisztítja a burgonyát és a zöldségeket, én összevágom a húst... együtt csináljuk, beszélgetünk közben, és csak úgy ég a kezünk alatt a munka. Viszont együtt takarítjuk ki a kocsit, én kapkodom össze a szemetet, hajigálom ki az autó-szőnyegeket, s porszívózom ki a kárpitot. Együtt szoktunk a piacon vásárolni, én veszem meg, ő cipeli.
Mellesleg pedig mindent megbeszélünk, ismerjük egymás munkahelyét, örömeit és gondjait, sikereit és kudarcait. Én fizetem be a postán a csekkjét és intézem el a parkolási büntetését. Soha nem nézegetjük, hogy férfi munka, női munka, nálunk csak MEGCSINÁLANDÓ munka létezik. S amikor hazajön, rámnéz, és megkérdi, hogy "Fáradt vagy?", tudom, hogy látja rajtam a választ. S amikor leáll a mosógép centrifugája, rámnéz, hogy kiteregessek? Nem derogál, pedig lehet, hogy női munka.
Minden fürdés után jár nekem a testápolós talpmasszázs, de nekem sem esik nehezemre hajnali 2-kor sem sót melegíteni zokniba a beteg fülére.

Legszebben 4,5 éves kisfiúnk fogalmazta meg, hogy a "szerelem = csókolózós szeretet". S kérdeztem tőle, hogyan fogalmazná meg, hogy mi a szerelem. Azt mondta: "széppé tenni a másik életét". Az egymás iránti figyelmességünk sem kerülte el a figyelmét, amikor megállapította, hogy anya mindig belekóstol az apának megcsinált kávéjába, hogy elég édes-e, elég meleg-e, s nem túl forró-e, apa pedig mindig kinyitja anya előtt a kocsink és a lakás ajtaját, előre engedi, főként, ha szakad az első, hogy az anya ne ázzon meg, mert a nők frizurája "komoly dolog". És anya mindig nekünk adja az utolsó falat sütijét és az utolsó csokiját, azt mondja, hogy nem kéri, pedig tudjuk, hogy kérné, de azt akarja, hogy mi együk meg a legfinomabb, utolsó falatot mindig! Esténként pedig a szárítós radiátorra dobja a törölközőnket, amikor fürdünk, mert tudja, hogy mennyire szeretünk meleg törölközőbe törölközni. Mert anya szerelmes belénk!

Pici, jelentéktelennek látszó apróságok... millió apró szál, mely eltéphetetlenül összeköt embereket, s mely igazi, mély szerelemről és szeretetről árulkodnak, s ezekből áll össze az észrevétlen, egyszerű, hétköznapi boldogság.

5. Csókok és bókok

Talán ennyiből is kitaláljátok, hogy ma a szeretet-nyelvek közül az első kettőről szeretnék beszélni: a testi érintésről és a cirógató szavakról.
Vannak emberek, akik nem bírják elviselni, ha más hozzájuk ér. Persze, nem az ágyban, nyilván, de se baráti társaságban, se mondjuk metrón, se egy moziban, nyaralás alatt, sehol... sehol SEMMI. Elveszik a kezed, rádszólnak, és látod, hogy majd szét pattan, idegesíti, ha megérinted. Egyesek szerint ez annak a jele, hogy az illetőt gyerekkorában nem simogatta-puszilgatta elégszer az anyukája. Mert hogy a gyengédség és érzékiség iránti vágyunkat is gyerekkorunkból hozzuk. Aki már csecsemőként és utána kisgyermekként is végigéli a csókok és ölelések csiklandósan-érzékin gyengéd cirógatását és örömérzését, az biztos, hogy felnőttkorában is adni és igényelni fogja. Természetesen nem arról a sokak által visszatetszést keltő túlzásról beszélek, amikor valaki valakinek beköltözik a torkába, vagy a gyengéd cirógatást hard pornó bevezető képsorainak is nevezhetnék. A kisbabáknál rendkívüli fontossággal bír a szoptatás utána cirógatás, mert az érzelmi szálakon túlmenően az idegrendszer fejlődését segíti elő nagyon nagy mértékben. Egyszerű vizsgálatokkal lehetett bizonyítani azt, hogy aki töménytelen sok puszit és kezén, karján, kézfején, arcán, homlokán, s mindenfelé gyengéd anyai cirgatást kapott, egyszerűen nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb személyiséggé, s jóval okosabbá is válik.

Bókokról... mikor dicsérted meg utoljára a párod külsejét vagy belsejét. Mikor dicsérted az eszét? A szorgalmát? A kitartását? A (vonz)erejét, szexuális teljesítőképességét... egyáltalán bármit, amiben valóban kiemelkedően jó, vagy ami miatt éppen szereted, megszeretted. Az én párom a mosolyával és a hangjával nyűgözött le... de ha egészen precíz akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy van egy bizonyos típusú nézése, amivel ha rámnéz, így bőven 10 év után is zavarba jövök, és egy idő után kifényesedik a szemem, elgyengülök, és még mielőtt a meghatódottságtól már teljesen könnyes lennék, ő halkan megszólal: "A világon senkinek nem csillog ilyen fényesen a szeme... nem is csillog, hanem szinte már már ragyog, mint a nyári csillagok!" És én ettől teljesen készen vagyok. Nem ettől az ócska, elcsépelt szövegtől, hanem AHOGYAN ezt az egészet mondja. Attól, hogy nála valahogy elhiszem, hogy őszintén gondolja.

Hogy milyen kihagyhatatlanul fontosak a közös élmények, az ilyen egymásra figyelős meghitt esték, egy hangulatos vacsora egy zenés kisvendéglőben vagy elegáns zongorás I. osztályú étteremben, s hogy miért fontos maga az kettesben töltött minőségi idő, a sok közös nevetgélés, s hogy 10 év után is milyen figyelmességek és szívességek színesíthetik kapcsolatunkat, s bizonyíthatják csöndes, de múlhatatlan és stabil szerelmünket, arról majd a következő alkalommal fogok írni.

Ígérem, ez a következő alkalom most nem másfél hónap múlva lesz. De az a helyzet, hogy most jött ki az új könyvem (a "Johnny Walker naplója"), és ebből adódóan rengeteg elfoglaltságom és kötelezettségem volt, és más üzleti ügyeim is elszólítottak boldogságakadémikusi teendőim mellől. Ígérem, amennyire csak tudom, a jövőben úgy ütemezem a dolgaimat, hogy jusson idő az írásra is.

4. Siker és/vagy személyiségfejlődés

Hiszem és vallom, hogy az élet minden területén rendkívül fontos a pozitív visszacsatolás (feed-back). Ha jó voltam az ágyban, ha különlegesen ízletesre sikerült az ebéd, ha klassz lett a frizurám, ha egy jó ötlet, bölcs gondolat, szellemes poén hagyja el a számat… nagyon fontos, hogy ne csak én építsem magam belülről, hanem kívülről is kapjak pozitív visszajelzéseket. Lehet egy szorító ölelés, egy pillantás, kacsintás, összenevetés. De kell!
Munkámban, sőt, jövedelemkiegészítő internetes vállalkozásomban is azt szeretem a legjobban, hogy gyakran és igazi, értékes sikerélményeket okoz. Két olyan történetet szeretnék elmesélni nektek, ami egész életemre szóló katartikus élményt jelentett, sőt, egyfajta küldetéstudat kialakulását indította be bennem.

Egyikük egy ismerősöm nagymamája volt, 78 éves, tüneményes néni. Amikor náluk voltam vendégségben, sajnálkozva láttam, hogy már csak járókerettel tud menni. Anditól megkérdeztem, hogy mi a baj. Idős, nagyon fáj a dereka, erős csontritkulása van, fájnak a térdei, teljes porckopás, kattog, csikorog és nyikorog, szegény fizikailag képes lenne állni és járni, de a fájdalom miatt már nem. Lehangoló. Dehát ez van, a kor, intézte el egy legyintéssel. Pár percig vergődtem, szóba merjek-e hozni valamit, ami birtokomban lévő, idevágó információ, illetve egy nagyon jó termék. Nem akartam azt, hogy még csak gondolati szinten is valamiféle tukmálati marketinges ügynöknek gondoljon, viszont én a saját anyósomról akkor már tudtam, hogy ez ha nem is csodaszer, de majdnem csodát tett. Elmeséltem. Mondtam, hogy nem túl olcsó, de nagy a család, ők is ketten vannak testvérek, meg az anyukájáék is, végül is 4 kereső család össze tudná dobni, egy-egy ötezres talán nem egy drámai összeg a nagyi egészségéért. El is felejtettem ezt a beszélgetést, telt-múlt az idő, lassan kitavaszodott. Amikor megcsörrent a telefon, csodálkozva hallottam Andi nagymamájának hangját és nevét (előszörre egyiket sem ismertem fel). Kicsit összefüggéstelenül, csapongva kezdte, de hamar kiderült, hogy túl sok mindent akar egyszerre elmesélni, és zavarban is van. Azért hívott fel, mert ma úgy ment le a boltba, hogy otthon felejtette a botját. S elmesélte, hogy 2 hónap után letehette a járókeretet és ezzel a bottal járt… pontosan 3 hétig, mert ő többet kézbe nem veszi. Mostantól sétálni jár, bot nélkül, újra kitárul előtte a világ, mert jövő hónapban lesz a legkisebb unokájának a lagzija, és ő bizony ropni akarja a menyasszonytáncot. Köszöngette, hálálkodott, sírva fakadt, én meg még válaszolni is alig tudtam, mert vele zokogtam. Életem egyik legemlékezetesebb, legboldogabb, igazi lélekemelő pillanata volt.

Ehhez hasonlít egy másik barátnőmé, akivel éveken át együtt küzdöttünk az anyaságért, végső soron úgy lettünk barátnők, hogy szinte hónapról-hónapra összefutottunk a közös dokink rendelőjében, s egyre többször beszélgettünk, majd telefonszámcsere. Ők nem ilyen „élemedett” életkorban házasodtak, mint mi, hanem alig huszonévesen… viszont már 11 éve dolgoznak a babaprojecten, eredmény nélkül. Sok mindenről beszélgettünk, a terhességi megfázás kapcsán került szóba, hogy mennyire fontos a méregtelenítés, immunerősítés, antioxidánsok, s meséltem, hogy a neten megismerkedtem egy lánnyal, aki a következő lombik előtt gondolt arra, hogy kicsit felturbózza magát, s mire a lombikra került (volna) sor, a „felturbózástól” már 1,5 hónapos terhes volt. Na jó, azért apának is köze volt hozzá. Barátnőm felélénkült, érdeklődni kezdett a részletek után. Nem mertem megmondani neki, hogy 11 év totális eredménytelenség után talán nem kéne csodát várnia, mert csodatévő szerek nincsenek. Hát kiderült, hogy vannak: a hit maga! A reménybe vetett hit, ha elég szilárd! Ő is felhívott, vele is együtt zokogtam. Köszöngette. Teremtőm, de hát miért nekem??? Jó érzés volt.
Akkor jöttem rá először, hogy az alapvető létfenntartási igények és érzelmi igények után szorosan része a boldogságunknak a siker, a sikerélmény. Aki húzott már ki jó tételt, akinek remegett a keze, amikor átvett egy oklevelet, aki már ért el bármilyen eredményt vagy sikerélményt, tudja, hogy milyen hihetetlen mód növelte önbecsülését, építette a sikerélmény személyiségét. Mint ahogy semmi sem lehet fájóbb annál, mintha az az ember, akit szeretünk, akinek fontos a véleménye, destruktív, pocskondiázó kifejezésekkel illet: „Te teljesen hülye vagy!” vagy „Nézz a tükörbe, te szerencsétlen tehén!” vagy „Elviselhetetlen a szószátyárkodásod és az, hogy mindenbe beleszólsz.” vagy „Ugyan már, te úgysem tudod megcsinálni, te ehhez nem vagy elég kitartó, elég okos, elég…” Emberek ezrei élnek efféle családban, ahol a szülei vagy a férje vagy anyósáék, rosszabb esetben már a tulajdon gyereke is lenézi, leszólja, kétségbe vonja képességeit.
Ez rettenetes rombolással jár, mert kialakítja a mindenkinek megfelelni vágyás érzését, ami nem csupán önfeláldozás, hanem önmagunk feladása. (= „Én ezt szeretném igazából, de nem baj, hagyjuk, mert emennek meg amannak jobban örülne a gyerekem, a férjem, az anyósom, az anyám.” stb.)

A BOLDOGSÁG múlhatatlan része, hogy életünkben minél gyakrabban felbukkanó örömérzésként éljünk meg újabb és újabb elismeréseket, sikerélményeket, éljük át a SIKER izzóan fehér, csodálatos pillanatait, ami nem csak a lelkünkre ható fantasztikus gyógyír, de mivel szerves része a személyiségünk épülésének, így szinte sejt szinten beépül, s általa még jobb emberekké válunk.
Mert aki maradéktalanul boldog, az egyszerűen nem tud rossz ember lenni! ;-)