4. Siker és/vagy személyiségfejlődés

Hiszem és vallom, hogy az élet minden területén rendkívül fontos a pozitív visszacsatolás (feed-back). Ha jó voltam az ágyban, ha különlegesen ízletesre sikerült az ebéd, ha klassz lett a frizurám, ha egy jó ötlet, bölcs gondolat, szellemes poén hagyja el a számat… nagyon fontos, hogy ne csak én építsem magam belülről, hanem kívülről is kapjak pozitív visszajelzéseket. Lehet egy szorító ölelés, egy pillantás, kacsintás, összenevetés. De kell!
Munkámban, sőt, jövedelemkiegészítő internetes vállalkozásomban is azt szeretem a legjobban, hogy gyakran és igazi, értékes sikerélményeket okoz. Két olyan történetet szeretnék elmesélni nektek, ami egész életemre szóló katartikus élményt jelentett, sőt, egyfajta küldetéstudat kialakulását indította be bennem.

Egyikük egy ismerősöm nagymamája volt, 78 éves, tüneményes néni. Amikor náluk voltam vendégségben, sajnálkozva láttam, hogy már csak járókerettel tud menni. Anditól megkérdeztem, hogy mi a baj. Idős, nagyon fáj a dereka, erős csontritkulása van, fájnak a térdei, teljes porckopás, kattog, csikorog és nyikorog, szegény fizikailag képes lenne állni és járni, de a fájdalom miatt már nem. Lehangoló. Dehát ez van, a kor, intézte el egy legyintéssel. Pár percig vergődtem, szóba merjek-e hozni valamit, ami birtokomban lévő, idevágó információ, illetve egy nagyon jó termék. Nem akartam azt, hogy még csak gondolati szinten is valamiféle tukmálati marketinges ügynöknek gondoljon, viszont én a saját anyósomról akkor már tudtam, hogy ez ha nem is csodaszer, de majdnem csodát tett. Elmeséltem. Mondtam, hogy nem túl olcsó, de nagy a család, ők is ketten vannak testvérek, meg az anyukájáék is, végül is 4 kereső család össze tudná dobni, egy-egy ötezres talán nem egy drámai összeg a nagyi egészségéért. El is felejtettem ezt a beszélgetést, telt-múlt az idő, lassan kitavaszodott. Amikor megcsörrent a telefon, csodálkozva hallottam Andi nagymamájának hangját és nevét (előszörre egyiket sem ismertem fel). Kicsit összefüggéstelenül, csapongva kezdte, de hamar kiderült, hogy túl sok mindent akar egyszerre elmesélni, és zavarban is van. Azért hívott fel, mert ma úgy ment le a boltba, hogy otthon felejtette a botját. S elmesélte, hogy 2 hónap után letehette a járókeretet és ezzel a bottal járt… pontosan 3 hétig, mert ő többet kézbe nem veszi. Mostantól sétálni jár, bot nélkül, újra kitárul előtte a világ, mert jövő hónapban lesz a legkisebb unokájának a lagzija, és ő bizony ropni akarja a menyasszonytáncot. Köszöngette, hálálkodott, sírva fakadt, én meg még válaszolni is alig tudtam, mert vele zokogtam. Életem egyik legemlékezetesebb, legboldogabb, igazi lélekemelő pillanata volt.

Ehhez hasonlít egy másik barátnőmé, akivel éveken át együtt küzdöttünk az anyaságért, végső soron úgy lettünk barátnők, hogy szinte hónapról-hónapra összefutottunk a közös dokink rendelőjében, s egyre többször beszélgettünk, majd telefonszámcsere. Ők nem ilyen „élemedett” életkorban házasodtak, mint mi, hanem alig huszonévesen… viszont már 11 éve dolgoznak a babaprojecten, eredmény nélkül. Sok mindenről beszélgettünk, a terhességi megfázás kapcsán került szóba, hogy mennyire fontos a méregtelenítés, immunerősítés, antioxidánsok, s meséltem, hogy a neten megismerkedtem egy lánnyal, aki a következő lombik előtt gondolt arra, hogy kicsit felturbózza magát, s mire a lombikra került (volna) sor, a „felturbózástól” már 1,5 hónapos terhes volt. Na jó, azért apának is köze volt hozzá. Barátnőm felélénkült, érdeklődni kezdett a részletek után. Nem mertem megmondani neki, hogy 11 év totális eredménytelenség után talán nem kéne csodát várnia, mert csodatévő szerek nincsenek. Hát kiderült, hogy vannak: a hit maga! A reménybe vetett hit, ha elég szilárd! Ő is felhívott, vele is együtt zokogtam. Köszöngette. Teremtőm, de hát miért nekem??? Jó érzés volt.
Akkor jöttem rá először, hogy az alapvető létfenntartási igények és érzelmi igények után szorosan része a boldogságunknak a siker, a sikerélmény. Aki húzott már ki jó tételt, akinek remegett a keze, amikor átvett egy oklevelet, aki már ért el bármilyen eredményt vagy sikerélményt, tudja, hogy milyen hihetetlen mód növelte önbecsülését, építette a sikerélmény személyiségét. Mint ahogy semmi sem lehet fájóbb annál, mintha az az ember, akit szeretünk, akinek fontos a véleménye, destruktív, pocskondiázó kifejezésekkel illet: „Te teljesen hülye vagy!” vagy „Nézz a tükörbe, te szerencsétlen tehén!” vagy „Elviselhetetlen a szószátyárkodásod és az, hogy mindenbe beleszólsz.” vagy „Ugyan már, te úgysem tudod megcsinálni, te ehhez nem vagy elég kitartó, elég okos, elég…” Emberek ezrei élnek efféle családban, ahol a szülei vagy a férje vagy anyósáék, rosszabb esetben már a tulajdon gyereke is lenézi, leszólja, kétségbe vonja képességeit.
Ez rettenetes rombolással jár, mert kialakítja a mindenkinek megfelelni vágyás érzését, ami nem csupán önfeláldozás, hanem önmagunk feladása. (= „Én ezt szeretném igazából, de nem baj, hagyjuk, mert emennek meg amannak jobban örülne a gyerekem, a férjem, az anyósom, az anyám.” stb.)

A BOLDOGSÁG múlhatatlan része, hogy életünkben minél gyakrabban felbukkanó örömérzésként éljünk meg újabb és újabb elismeréseket, sikerélményeket, éljük át a SIKER izzóan fehér, csodálatos pillanatait, ami nem csak a lelkünkre ható fantasztikus gyógyír, de mivel szerves része a személyiségünk épülésének, így szinte sejt szinten beépül, s általa még jobb emberekké válunk.
Mert aki maradéktalanul boldog, az egyszerűen nem tud rossz ember lenni! ;-)

3. A boldogság alapja: a SZERETET

Aki látott már házat felépülni, az tudja, hogy minél mélyebbre ásnak le, minél nagyobb alapot kap egy építmény, annál biztosabban áll majd. Egyetlen olyan boldog embert sem ismerek, akinek a mindennapjait ne szőné át meg át millió kis apró szállal a szeretet, ez a fontos és édes érzés. Szeretni és szeretve lenni, adni és kapni, mindezt nem patikamérlegen méricskélve, mégis tökéletes egyensúlyban összehangolva. S valóban… a szeretet kb. addig tart, míg el nem kezdődik az „Én mit tettem érted, és mit adtál mindezért cserében te?” kezdetű elszámoltatás. Mert a „Melyikünk szereti jobban a másikat?” kérdés csakis pozitív játékként, egymást túllicitálva képzelhető el. Ahol ez panaszként, pláne felhánytorgatásként kerül elő, ott a kapcsolat már hanyatlik, rosszabb esetben halálra van ítélve.

Erich Fromm: A szeretet művészete c. könyvében azt állítja, hogy a szeretet 3 komponensből áll: testi vonzalom (vágy a másik teste után), barátság (vagyis kellemes vele beszélgetni, időt együtt tölteni) és tisztelet (sokra tartom, felnézek rá valami miatt).
Lehet, hogy így van, s ilyen egyszerű a képlet: vágy+barátság+tisztelet=szeretet.

Mások Gary Chapman pszichológus öt szeretet-nyelvére esküsznek: a testi érintés (gyengédség, minden puszi, cirógat és persze a szerelmeskedés is), az elismerő szavak (avagy a dicséret, a bókok ereje), a minőségi idő (amit kettesben tölthetünk, sok-sok átbeszélgetett és végignevetgélt óra, éttermi vacsorák szemtől-szemben, amikor csak egymásra figyelünk, de akár csak némán egymás mellett ülve szerzett közös élmények, mint mozi vagy színház, koncert… és persze a kirándulások, utazások stb). S ne hagyjuk ki a figyelmességet sem, mert az ajándékozás egy igazán jó befektetés. A kapcsolaton belüli szívességek pedig sokak számára természetesek, olyannyira, hogy szót sem érdemelnek. A jó értelemben vett alázat, amellyel egymást szeretettel szolgálja két ember, felbecsülhetetlen erejű.
Ezeknek mind-mind jelen kell lennie egy kapcsolatban. S ha ismered a társadat, azt is tudnod kell, hogy az öt nyelv közül melyik élvez prioritást az ő esetében, mert az öt közül neked ezen a nyelven kell beszélned a legtöbbet ahhoz, hogy őt boldoggá tehesd.
Mind legyen jelen, de ha ő a folytonos cirógatást vagy puszilgatást igényli, és szereted őt, nem esik nehezedre, akkor a testi érintés soha ne szűnjön meg. Elhalmozhatod rózsákkal, desszertekkel, elviheted kastélyszállóban, ha nem kap elég cirógatást, simogatást, nem tudod tökéletesen boldoggá tenni, hiszt azt vonod meg tőle, ami neki a legfontosabb.
Persze van, akit maximálisan kielégít hetente vagy kéthetente egy doboz desszert, amit ajándékba kap, vagy egy figyelmességről árulkodó egy szál rózsa, csokor virág, üveg parfüm. Van, aki pedig szívességeket igényelne vagy adna szeretete jeléül. Abban például biztos vagyok, hogy az én anyám az alázattal, szolgálattal, szívességekkel fejezte ki az apám iránt érzett ragaszkodó szeretetét. Mindent megcsinált neki, jó házicselédként főzött, mosott, takarított körülötte, kipucolta a cipőjét, kitisztíttatta az öltönyét, nem vette igénybe férfiúi erejét sem (10-12 kg-os) piaci nagybevásárlások alkalmával, sem ablaktisztításkor, bútortologatáskor, kiégett villanykörte cseréjekor stb.
Egy barátnőm számára az a non plus ultra, ha havonta legalább egyszer elmennek egy 3 napos hosszú hétvégére valamelyik belföldi fittness-hotelba, s ha évente kétszer utaznak külföldre. Fontos számára, hogy minden héten legalább egy mozi, vagy egy színház, de minimum egy éttermi vacsora-programot szervezzen a férje.
Mindannyian mások vagyunk, de az biztos, hogy ha az egyik összetevőt 30-40 %-nyi fontossággal ruházzuk is fel, legalább 10-15 %-ban jelen kell lennie a többinek is.

És akkor még egy szót sem ejtettem a keresztény szeretet öt alapelvéről. Az olyanokról, mint megértés, megbocsátás, alázat, türelem, tisztelet. Az alázatról és tiszteletről már volt szó érintőlegesen, de vegyük csak górcső alá, mennyire fontos a megértés, megbocsátás, türelem. Talán már írtam: házasságunk csaknem teljesen tökéletes. Vonzalmunk és egymásra találtságunk az első pillanattól kezdve leplezetlenül egyértelmű volt mindkettőnk számára. Ugyanazt éreztük: megtaláltuk másikunkban a jobbik felünket, miként egy hiányzó mozaikdarabkát, ami elhozza az áhított teljességet, a tökéletes harmóniát és boldogságot.
Mégis, ahogy közeledett az alig 3 hónap után kitűzött esküvőnk időpontja, nőttön-nőtt bennem a feszültség. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Mára már világossá vált. Julia Robertsnek volt egy ilyen témájú filmje (Runaway Bride… azt hiszem, Oltári nő volt a magyar címe). A Julia R. által megformált nő minden esküvőjéről elszökött. Na, én is ilyen voltam, csak nem az oltár elől (az egy átlagos magyar lánynak túlságosan drága hóbort lett volna)… hanem általában még az eljegyzés előtt vagy közvetlenül utána. Mint írtam, ma már tudom az okát: nem bíztam magamban, nem bíztam a házasság intézményében, és egyszerűen nem hittem el, hogy létezhet a világon olyan férfi, akit én tartósan el tudnék viselni. Ugyanakkor attól is rettegtem, hogy olyan férfi sem létezik a világon, aki az én szeszélyeimet kezelni tudná, s elfogadna ilyennek, a hibáimmal együtt.
Bizony a házasságunk első hónapjaiban csaknem mindennaposak voltak a sértődéseim, indokolatlan hisztijeim, és újdonsült férjem jelesre vizsgázott türelemből (és olykor megbocsátásból is). Szerelmünk és egymás iránt érzett tiszteletünk is vitathatatlan, mindkettőnkben vannak olyan jelentős értékek, amikhez a másikunknak szeme volt, meglátta és sokra tartja.
Hidd el, megbocsátani mind közül a legnehezebb, mert úgy istenigazából a párodban mindig a saját hibádat látod felnagyítva. Arra vagy legjobban kihegyezve, amit magadban nem szeretsz. Bizonygathatod ezerszer, hogy Te ezen a síkon mennyivel különb vagy (és lehet, hogy ez igaz is), Te mégis azért vagy dühös őrá, mert a saját utált hibádat látod felnagyítva benne. Megoldás?! Nem tudom.
Talán itt is igaz, hogy először magadat tanuld meg elfogadni, magadat kezdd el szeretni, és ha magaddal rendben vagy… jöhet a világ és a nagy ő! :-)

Bonyolult dolog boldognak lenni. A mai órán 3 irányból, világhírű pszichológusok és szeretet-szakértők bevonásával boncolgattuk, mi mindenből áll is össze egy nagyon egyszerű, mégis rendkívül összetett érzés, amit néha a szívünkben, néha a gyomorszájunkban, néha a zsigereinkben, vagy a torkunkban, vagy az orrunkba-szemünkbe tóduló könnyekkel kifejezve érzünk, s amelynek neve: szeretet.
S hogy mi kell még a szereteten kívül ahhoz, hogy boldog lehess, erről a következő alkalommal mesélek.

2. Azt kérded: "Minek örüljek?!" Hát én megmondom neked!

Sokak számára a boldogság meglehetősen illékony dolog, túlságosan is megfoghatatlan, vagyis nem elég racionális. Ezért egyszerűen nem törődnek vele. Nem keresik, s ha mégis megtalálják, észre sem veszik. Akik pedig mégis, azok egy idő után már nem ápolják, nem táplálják. Pedig tudjuk, hogy amit nem táplálnak, az nem is fejlődik, ergo… sorvad! Ezért fordul elő sok esetben, hogy a szerelmesek egy idő után egymásra unnak. Elégnek, elhamvadnak az izzó szenvedélyben, s miután belefáradtak vagy ráuntak a pusztán fizikai síkon létező szerelembe, a dolgok mögé nézve csak a nagy büdös semmit találják. Nincs közös érdeklődés, nincsenek bensőséges, meghitt beszélgetések, sok-sok közös nevetés, tréfás ugratások, huncut csábítások, felnőttes és gyerekes játékok, kirándulás, utazás, közös élmények. Megannyi millió, pókháló finomságú szál, mely két embert összeköthet.

Megint mások úgy vélekednek erről az egészről, hogy a hajnali 5-kor vagy 6-kor kelés, a napi 8-12 órai gályázás, a forgalmi dugóban araszolgatás vagy épp túlzsúfolt tömegközlekedési járműveken préselődés kényelmetlensége, a bevásárlás tülekedéssel és cipekedéssel, az otthoni teendők (nőknél a híres "második műszak") nyomasztó súlya egyszerűen felőrli az erejüket. Érthető, hogy ezek után sem hangulatuk, sem erejük nincs már arra, hogy akár önmagukra, akár szeretteikre odafigyeljenek.

Ezért hát a sok álmos, fáradt, fásult arc, amelyről az elején beszéltem. Oké, belátom, a helyzet eléggé lesújtó. De biztosan így kell működnie? Úgy értem… tudom, hogy a lapok már előre le vannak osztva, de nem lehetne mégis találni valami fogódzót, amely életünk bármelyik területén értünk nyúl és akár hajunknál fogva, de kiránt a gödörből? Tényleg nincs semmi olyan, ami bármely sötét pillanatunkban képes elűzni homlokunkról a ráncokat és mosolyt varázsolni az arcunkra? Tudod, az a bizonyos belső melegség és jó érzés, ami végighullámzik a testeden, és légy bárhol is abban a percben, az a bizonyos "földöntúli" mosoly levakarhatatlanul ott ül az arcodon.

Kapaszkodj! Van ilyen fogódzó! Hitted volna?! Remélem, igen.
Egy barátom az egyik (kedvenc) regényemet kezébe vette, épp csak egyetlen mondatát elolvasva dörzsölgetni kezdte a karját, mert hirtelen libabőrös lett. A véletlen(?) úgy hozta, hogy a könyv egyik legfontosabb üzenetét találta meg elsőként, ami akkor, az ő élethelyzetében tökéletesen "ült". Az a mondat pedig így hangzott:
"Ne azt nézd, hogy mid nincs, hanem annak örülj, amid van!"
Mielőtt félreértenél, nem a tökéletes megelégedettségről beszélek, mert ha azt eléred, akkor neked annyi. Mi a fészkes fene vinne téged előre életed további részében? Az elégedetlenség a legnagyobb áldás az életünkben, hiszen ettől fejlődünk, dolgozunk, tanulunk folyamatosan, és álmodunk, vágyunk és teszünk érte. Már aki!
Ez a kiidézett mondat a háláról szól. A háláról, amely rád kiabál, hogy "Öreg! Becsüld meg, amid van!" (Becsüld meg, mert elveszítheted!) Légy hálás, ha élnek a szüleid! Vagy ha van gyereked, két kézzel, két lábbal, de csak egy fejjel, akkor örülj annak, mert van, akinél még a testrész-leltár sem stimmel! Vagy ha van egy társad (vigyázat: én IGAZI társra gondolok), akivel megoszthatod a gondolataidat és érzéseidet. Akinek elmondhatod, hogy pocsék napod volt vagy mekkora sikerélmény ért. S ha úgy érzed, hogy tele a hócipőd az egész bagázzsal, amit jobb helyen családnak hívnak, akkor emlékezz az első randevúra… emlékezz a gyereked születésére és hazahozatalának napjára. Eleged van a lökött őseidből? Emlékezz a kisgyerekkori karácsonyok varázslatára. Én elhiszem, hogy nem volt minden karácsony varázslatos, néha nálunk is több volt szenteste napján az ajtócsapkodás, mint este a csillagszóró-sercegés. De azért valahogy estére mégis kisimultak a dolgok, minden a helyére került. Ünneplőbe öltözve várni a Jézuskát, az ajándékokat, karácsonyi dalokat énekelni a gyertyafényes félhomályban, s érezni a fenyő gyantaillatát, az ünnepi sütemények finom ízét, látni a szüleink fátyolos tekintetét és izgatott mosolyát, hogy vajon tetszik-e majd az ajándékuk… az azért valami volt, nem?! Neked sosem kaparászik a torkodon valamiféle sírhatnék, amikor életed legboldogabb pillanatait felidézed? Ha igen, akkor megvan a kapaszkodód!

Boldogság Akadémiánk első leckéje, vagyis a BOLDOGSÁG legfontosabb alkotóeleme a szeretet… lesz… legközelebb! Akkor a szeretet 5 nyelvéről is írok majd, amik közül egy sem hiányozhat!

1. Szükség van-e egyáltalán Boldogság Akadémiára?

Ne tedd, nem éri meg!

Sok a boldogtalan ember.

Amerre csak nézek, megfáradt, törődött, reményvesztett arcokat látok, kilátástalanságukat letörölhetetlen bélyegként viselik fásult vagy éppen szenvedő arcukon (sokan közülük egy életen át).

Nem hisznek semmiben, nem bíznak senkiben, nekik az élet egy nagy rakás lócitrom. Kötelesség, munka, gálya, taposómalom, lemondás, dögunalom, kutyagumi.

Hogy tényleg örömtelen-e az életük, vagy csak hályogot viselve képtelenek meglátni a körülöttük lévő szépet és jót, ezt nem lehet kívülállóként megítélni.

Csak azt tudom, hogy régóta érlelődő vágyként az új esztendő első napjaiban csontosodott meg bennem a döntés, hogy mindazt a (relatíve) sok tudást, amit e témakörben magamba szippantottam, megosztom az érdeklődőkkel és a rászorulókkal.

Arra gondoltam, kéne indítanom egy IIFI-t, egy Ingyenes Internetes Felsőoktatási Intézményt, egy Boldogság Akadémiát, ahol meg lehet tanulni a boldogságot, mint valami iskolai tantárgyat (amit semmilyen oktatási intézményben nem tanítanak egyébként). Dolgozatot, zárthelyit nem kell írni... s bár a végén nem adnak oklevelet, de az Élet nagy jeleseket írhat be a jótanulók indexébe. Feltéve persze, hogy az illető a megszerzett elméleti tudást képes sikeresen átültetni a gyakorlatba, mindennapjai, élete részévé tenni.

Hogy miért csinálom?!

Miért akarom a híresen negatív magyarokat pozitív irányba terelgetni?!

Karitatív jótékonyság?

Világmegváltó szándékok?

Szent Teréz anya magyarországi jogutódja?

Egy frászt! Mert jólesik!

Csak mert szeretek másoknak segíteni, még ha ez így önmagában túlságosan sablonosnak és unalmasnak is hangzik.

Tehát csakis magamért teszem... nem a lelki üdvösségemért, hanem az önnön jóságomba vetett hit erősítéséért. :-)

Egészen különleges, mégis triviálisan egyszerű tantárgyairól és a "tanmenet" titkairól legközelebb írok!