Hiszem és vallom, hogy az élet minden területén rendkívül fontos a pozitív visszacsatolás (feed-back). Ha jó voltam az ágyban, ha különlegesen ízletesre sikerült az ebéd, ha klassz lett a frizurám, ha egy jó ötlet, bölcs gondolat, szellemes poén hagyja el a számat… nagyon fontos, hogy ne csak én építsem magam belülről, hanem kívülről is kapjak pozitív visszajelzéseket. Lehet egy szorító ölelés, egy pillantás, kacsintás, összenevetés. De kell!
Munkámban, sőt, jövedelemkiegészítő internetes vállalkozásomban is azt szeretem a legjobban, hogy gyakran és igazi, értékes sikerélményeket okoz. Két olyan történetet szeretnék elmesélni nektek, ami egész életemre szóló katartikus élményt jelentett, sőt, egyfajta küldetéstudat kialakulását indította be bennem.
Egyikük egy ismerősöm nagymamája volt, 78 éves, tüneményes néni. Amikor náluk voltam vendégségben, sajnálkozva láttam, hogy már csak járókerettel tud menni. Anditól megkérdeztem, hogy mi a baj. Idős, nagyon fáj a dereka, erős csontritkulása van, fájnak a térdei, teljes porckopás, kattog, csikorog és nyikorog, szegény fizikailag képes lenne állni és járni, de a fájdalom miatt már nem. Lehangoló. Dehát ez van, a kor, intézte el egy legyintéssel. Pár percig vergődtem, szóba merjek-e hozni valamit, ami birtokomban lévő, idevágó információ, illetve egy nagyon jó termék. Nem akartam azt, hogy még csak gondolati szinten is valamiféle tukmálati marketinges ügynöknek gondoljon, viszont én a saját anyósomról akkor már tudtam, hogy ez ha nem is csodaszer, de majdnem csodát tett. Elmeséltem. Mondtam, hogy nem túl olcsó, de nagy a család, ők is ketten vannak testvérek, meg az anyukájáék is, végül is 4 kereső család össze tudná dobni, egy-egy ötezres talán nem egy drámai összeg a nagyi egészségéért. El is felejtettem ezt a beszélgetést, telt-múlt az idő, lassan kitavaszodott. Amikor megcsörrent a telefon, csodálkozva hallottam Andi nagymamájának hangját és nevét (előszörre egyiket sem ismertem fel). Kicsit összefüggéstelenül, csapongva kezdte, de hamar kiderült, hogy túl sok mindent akar egyszerre elmesélni, és zavarban is van. Azért hívott fel, mert ma úgy ment le a boltba, hogy otthon felejtette a botját. S elmesélte, hogy 2 hónap után letehette a járókeretet és ezzel a bottal járt… pontosan 3 hétig, mert ő többet kézbe nem veszi. Mostantól sétálni jár, bot nélkül, újra kitárul előtte a világ, mert jövő hónapban lesz a legkisebb unokájának a lagzija, és ő bizony ropni akarja a menyasszonytáncot. Köszöngette, hálálkodott, sírva fakadt, én meg még válaszolni is alig tudtam, mert vele zokogtam. Életem egyik legemlékezetesebb, legboldogabb, igazi lélekemelő pillanata volt.
Ehhez hasonlít egy másik barátnőmé, akivel éveken át együtt küzdöttünk az anyaságért, végső soron úgy lettünk barátnők, hogy szinte hónapról-hónapra összefutottunk a közös dokink rendelőjében, s egyre többször beszélgettünk, majd telefonszámcsere. Ők nem ilyen „élemedett” életkorban házasodtak, mint mi, hanem alig huszonévesen… viszont már 11 éve dolgoznak a babaprojecten, eredmény nélkül. Sok mindenről beszélgettünk, a terhességi megfázás kapcsán került szóba, hogy mennyire fontos a méregtelenítés, immunerősítés, antioxidánsok, s meséltem, hogy a neten megismerkedtem egy lánnyal, aki a következő lombik előtt gondolt arra, hogy kicsit felturbózza magát, s mire a lombikra került (volna) sor, a „felturbózástól” már 1,5 hónapos terhes volt. Na jó, azért apának is köze volt hozzá. Barátnőm felélénkült, érdeklődni kezdett a részletek után. Nem mertem megmondani neki, hogy 11 év totális eredménytelenség után talán nem kéne csodát várnia, mert csodatévő szerek nincsenek. Hát kiderült, hogy vannak: a hit maga! A reménybe vetett hit, ha elég szilárd! Ő is felhívott, vele is együtt zokogtam. Köszöngette. Teremtőm, de hát miért nekem??? Jó érzés volt.
Akkor jöttem rá először, hogy az alapvető létfenntartási igények és érzelmi igények után szorosan része a boldogságunknak a siker, a sikerélmény. Aki húzott már ki jó tételt, akinek remegett a keze, amikor átvett egy oklevelet, aki már ért el bármilyen eredményt vagy sikerélményt, tudja, hogy milyen hihetetlen mód növelte önbecsülését, építette a sikerélmény személyiségét. Mint ahogy semmi sem lehet fájóbb annál, mintha az az ember, akit szeretünk, akinek fontos a véleménye, destruktív, pocskondiázó kifejezésekkel illet: „Te teljesen hülye vagy!” vagy „Nézz a tükörbe, te szerencsétlen tehén!” vagy „Elviselhetetlen a szószátyárkodásod és az, hogy mindenbe beleszólsz.” vagy „Ugyan már, te úgysem tudod megcsinálni, te ehhez nem vagy elég kitartó, elég okos, elég…” Emberek ezrei élnek efféle családban, ahol a szülei vagy a férje vagy anyósáék, rosszabb esetben már a tulajdon gyereke is lenézi, leszólja, kétségbe vonja képességeit.
Ez rettenetes rombolással jár, mert kialakítja a mindenkinek megfelelni vágyás érzését, ami nem csupán önfeláldozás, hanem önmagunk feladása. (= „Én ezt szeretném igazából, de nem baj, hagyjuk, mert emennek meg amannak jobban örülne a gyerekem, a férjem, az anyósom, az anyám.” stb.)
A BOLDOGSÁG múlhatatlan része, hogy életünkben minél gyakrabban felbukkanó örömérzésként éljünk meg újabb és újabb elismeréseket, sikerélményeket, éljük át a SIKER izzóan fehér, csodálatos pillanatait, ami nem csak a lelkünkre ható fantasztikus gyógyír, de mivel szerves része a személyiségünk épülésének, így szinte sejt szinten beépül, s általa még jobb emberekké válunk.
Mert aki maradéktalanul boldog, az egyszerűen nem tud rossz ember lenni! ;-)
Munkámban, sőt, jövedelemkiegészítő internetes vállalkozásomban is azt szeretem a legjobban, hogy gyakran és igazi, értékes sikerélményeket okoz. Két olyan történetet szeretnék elmesélni nektek, ami egész életemre szóló katartikus élményt jelentett, sőt, egyfajta küldetéstudat kialakulását indította be bennem.
Egyikük egy ismerősöm nagymamája volt, 78 éves, tüneményes néni. Amikor náluk voltam vendégségben, sajnálkozva láttam, hogy már csak járókerettel tud menni. Anditól megkérdeztem, hogy mi a baj. Idős, nagyon fáj a dereka, erős csontritkulása van, fájnak a térdei, teljes porckopás, kattog, csikorog és nyikorog, szegény fizikailag képes lenne állni és járni, de a fájdalom miatt már nem. Lehangoló. Dehát ez van, a kor, intézte el egy legyintéssel. Pár percig vergődtem, szóba merjek-e hozni valamit, ami birtokomban lévő, idevágó információ, illetve egy nagyon jó termék. Nem akartam azt, hogy még csak gondolati szinten is valamiféle tukmálati marketinges ügynöknek gondoljon, viszont én a saját anyósomról akkor már tudtam, hogy ez ha nem is csodaszer, de majdnem csodát tett. Elmeséltem. Mondtam, hogy nem túl olcsó, de nagy a család, ők is ketten vannak testvérek, meg az anyukájáék is, végül is 4 kereső család össze tudná dobni, egy-egy ötezres talán nem egy drámai összeg a nagyi egészségéért. El is felejtettem ezt a beszélgetést, telt-múlt az idő, lassan kitavaszodott. Amikor megcsörrent a telefon, csodálkozva hallottam Andi nagymamájának hangját és nevét (előszörre egyiket sem ismertem fel). Kicsit összefüggéstelenül, csapongva kezdte, de hamar kiderült, hogy túl sok mindent akar egyszerre elmesélni, és zavarban is van. Azért hívott fel, mert ma úgy ment le a boltba, hogy otthon felejtette a botját. S elmesélte, hogy 2 hónap után letehette a járókeretet és ezzel a bottal járt… pontosan 3 hétig, mert ő többet kézbe nem veszi. Mostantól sétálni jár, bot nélkül, újra kitárul előtte a világ, mert jövő hónapban lesz a legkisebb unokájának a lagzija, és ő bizony ropni akarja a menyasszonytáncot. Köszöngette, hálálkodott, sírva fakadt, én meg még válaszolni is alig tudtam, mert vele zokogtam. Életem egyik legemlékezetesebb, legboldogabb, igazi lélekemelő pillanata volt.
Ehhez hasonlít egy másik barátnőmé, akivel éveken át együtt küzdöttünk az anyaságért, végső soron úgy lettünk barátnők, hogy szinte hónapról-hónapra összefutottunk a közös dokink rendelőjében, s egyre többször beszélgettünk, majd telefonszámcsere. Ők nem ilyen „élemedett” életkorban házasodtak, mint mi, hanem alig huszonévesen… viszont már 11 éve dolgoznak a babaprojecten, eredmény nélkül. Sok mindenről beszélgettünk, a terhességi megfázás kapcsán került szóba, hogy mennyire fontos a méregtelenítés, immunerősítés, antioxidánsok, s meséltem, hogy a neten megismerkedtem egy lánnyal, aki a következő lombik előtt gondolt arra, hogy kicsit felturbózza magát, s mire a lombikra került (volna) sor, a „felturbózástól” már 1,5 hónapos terhes volt. Na jó, azért apának is köze volt hozzá. Barátnőm felélénkült, érdeklődni kezdett a részletek után. Nem mertem megmondani neki, hogy 11 év totális eredménytelenség után talán nem kéne csodát várnia, mert csodatévő szerek nincsenek. Hát kiderült, hogy vannak: a hit maga! A reménybe vetett hit, ha elég szilárd! Ő is felhívott, vele is együtt zokogtam. Köszöngette. Teremtőm, de hát miért nekem??? Jó érzés volt.
Akkor jöttem rá először, hogy az alapvető létfenntartási igények és érzelmi igények után szorosan része a boldogságunknak a siker, a sikerélmény. Aki húzott már ki jó tételt, akinek remegett a keze, amikor átvett egy oklevelet, aki már ért el bármilyen eredményt vagy sikerélményt, tudja, hogy milyen hihetetlen mód növelte önbecsülését, építette a sikerélmény személyiségét. Mint ahogy semmi sem lehet fájóbb annál, mintha az az ember, akit szeretünk, akinek fontos a véleménye, destruktív, pocskondiázó kifejezésekkel illet: „Te teljesen hülye vagy!” vagy „Nézz a tükörbe, te szerencsétlen tehén!” vagy „Elviselhetetlen a szószátyárkodásod és az, hogy mindenbe beleszólsz.” vagy „Ugyan már, te úgysem tudod megcsinálni, te ehhez nem vagy elég kitartó, elég okos, elég…” Emberek ezrei élnek efféle családban, ahol a szülei vagy a férje vagy anyósáék, rosszabb esetben már a tulajdon gyereke is lenézi, leszólja, kétségbe vonja képességeit.
Ez rettenetes rombolással jár, mert kialakítja a mindenkinek megfelelni vágyás érzését, ami nem csupán önfeláldozás, hanem önmagunk feladása. (= „Én ezt szeretném igazából, de nem baj, hagyjuk, mert emennek meg amannak jobban örülne a gyerekem, a férjem, az anyósom, az anyám.” stb.)
A BOLDOGSÁG múlhatatlan része, hogy életünkben minél gyakrabban felbukkanó örömérzésként éljünk meg újabb és újabb elismeréseket, sikerélményeket, éljük át a SIKER izzóan fehér, csodálatos pillanatait, ami nem csak a lelkünkre ható fantasztikus gyógyír, de mivel szerves része a személyiségünk épülésének, így szinte sejt szinten beépül, s általa még jobb emberekké válunk.
Mert aki maradéktalanul boldog, az egyszerűen nem tud rossz ember lenni! ;-)
Úristen!Ennyire jól leírni! Nagy ám most az önsajnálat!
VálaszTörlés